A mostanában már fuzzhercegként is emlegetett Nohopekids Zoli első dalai tavaly decemberben kerültek fel a netre. Az első kislemez, a First Wave/Attack még csak olyan jó, hogy van ilyen is típusú próbálkozás volt, a programadó Fuzzin’ Aroundból azonban már egyfajta színtér-himnusz lett. A júniusban megjelenő Nohopekids EP aztán végleg meggyőzte a kételkedőket is. A lemez legnagyobb erénye talán az, hogy Zoli nem erőlteti túl az éneklést, sokszor csak néhány kiabálás van a dalokban, hanem azt csinálja, ami legjobban tud: tolja a túlvezérelt, szellemesen nyikorgó, szörfös garázsrock-témákat. Zoli az  interjúban ezen kívül mesél még a Bad Haircut nevű casio-punk zenekaráról, a titokzatos Broken Cups nevű projetről, valamint megmondja azt is, hogy Jimi Hendrix vagy Brian Jones a menőbb!

Tavalyi év végén és idei év elején három néven kezdtél el dalokat készíteni. Már elég világos ezek között a határvonal, de az elején is ennyire tudatos volt, hogy kell egy garázsrockos projekt, egy casiopunkos, és egy hogy is mondjam, dark garázsos Broken Cups?

Egyáltalán nem. A fő irányvonal a garázspunkos Nohopekids volt, és számomra még mindig az a legfontosabb, aztán jött a Szilveszterrel (Route 8) közös Broken Cups, ami például az ő ötlete volt, nekem eszembe sem jutott volna egy ilyen opció. De elég királyul sült el, valószínűleg lesz i folytatása. Én most teljesen ráérek zeneileg, csak Szilveszteren múlik a dolog. A Bad Haircut pedig egy magányos délelőtt eredménye.

Zsófi (a Piresian Beachből) mesélte, hogy egyszer kérdezték tőle, hogy miért kezdett el zenélni és csak azt tudta válaszolni, hogy unalomból. Tényleg hülye kérdés ez, de neked volt valami indíték, akár csak annyi, hogy hallottál valami zenekart, és azt mondtad, hogy azt a kurva, ilyet akarok tolni én is?

Ez a zenekar konkrétan a Piresian Beach volt. Zsófival összehaverkodtunk Tumblr-en, és ott kérdezgettem tőle, hogy mit hogyan csinál, és mivel még egy ilyen technikai analfabétának is pofonegyszerűnek tűnt az egész, hát belevágtam. Meg azzal is tele volt a tököm már, hogy x éve gitároztam, de csak otthon magamnak, meg részegen házibulikban. Akkor még ez az egész szobazene dolog nem volt ennyire felfutva, szóval nem vártam semmit, csak zenélni akartam, és megmutatni a világnak. És mivel mindig is szerettem a zajos, lo-fi zenét, gondoltam annyira szar nem lesz.

Az első Broken Cups ep-t ha jól tudom, egy nap alatt vetted fel, az újjal viszont többet szöszöltél. Ez egyrészt hallatszik rajt, másrészt a dalok ugyanúgy a paraszt lendületüktől működnek, mint az elsőn. Hogy van ez?

Igen, a Bad Haircut egy kábé négyórás folyamat volt. Épp otthon vergődtem, miután szétzúztam az egyik kézfejem, és mi is lett volna jobb ötlet, mint másfél kézzel káziópankot játszani? Ezt a dolgot élveztem leginkább az összes közül, totális beleszarás volt az egész. Ez eléggé észrevehető is: az összes szám nagyjából improvizáció, a szövegekről meg ne is beszéljünk. Az is sok mindent elmond a dologról, hogy a névválasztás volt a legnehezebb feladat az egészben, de aztán pont jókor néztem tükörbe. Az új ep viszont tényleg teljesen tudatosan, megtervezve készült. Talán valamennyire gazdagabb a hangzásvilága, ha lehet ilyet mondani, és azért másfél percnél hosszabb számok is vannak rajta, meg kicsit visszavettem a direkt parasztságból.

A Nophopekids ep akár lehetett volna lemez is. Miért nem az lett? A nagylemezzel még vársz, vagy az ep szimpibb formátum?

Na igen, ez egy elég elbaszott húzás volt. Szerintem az a lemez az lp és az ep között van valahol. Eredetileg ep-nek készült, címet pedig mindig nehezen tudok adni, szóval úgy döntöttem marad az. Igazából rövidebbnek terveztem, aztán csak gyűltek a számok, de egy LP-hez már lusta voltam. Ha most kéne kidobnom, akkor simán Nohopekids lenne a címe, aztán kezicsókolom! A második kérdésre válaszolva, számomra tényleg az ep a szimpatikusabb formátum, mármint így a teljesen független zenék körében. Fölöslegesnek érzem a nagylemezben való gondolkodást, ez tényleg az a szcéna, ahol mindent lehet, nincs leírva, hogy kétévente album, meg ilyenek. Én például nem is szeretek sokat várni, ha összejön 5-6 szám, már mehet is ki a netre. Persze ha valakinek előrelépésnek számít egy lp, azzal sincs semmi baj.

Idei zenék közül mik a legkirályabbak szerinted – a magyar hálószobákon belül és kívül?

Magyar hálószobán belül majdnem mindent szeretek, amit viszont nem, azt nagyon nem. Az új Piresian Beach, a Mayberian Sanskülotts demo (ami ahhoz képest, hogy mennyire nem az én világom, tényleg nagyon fasza), és mondjuk Szilveszter dolgai (Route 8, Lonely Priest, Unpopular Scenes – ITT lehet ezek közül kettőt meghallgatni), amik leginkább bejönnek. A Halál Juditot is eléggé szeretem, de szerintem ők inkább élőben működnek úgy igazán. Külföldről ami idén eljutott hozzám, az elég siralmas volt, és inkább régebbi dolgokat hallgatok. Tavaly valamiért visszavettem a zenebuziságból, nem figyelgetem naponta, hogy milyen új lemezek jönnek, nem nagyon olvasok kritikákat, inkább próbálom bepótolni a kimaradt dolgokat. Ha meg valami tényleg jó, az később úgyis eljut hozzám. Azért ha valamit ki kéne emelnem, akkor talán az Iceage-lemez, az új Black Lips és az új Davila 666 lenne, meg talán a második Tyler, The Creator-lemez, plusz nagyon sok obskúrus zajos-gitáros kislemez.

Stooges vagy MC5?

Mindenképp a Stooges. Szerintem megjelenésben (ez főleg Iggy-re vonatkozik, de azért a náci karszalagban feszítő Ron Asheton is menő), hozzáállásban és hangzásban királyabb rockzenekar nem létezett náluk. A Fun House hatszáz év múlva is a rockzene öt legtökéletesebb, legtökösebb lemeze között lesz!

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Ramones vagy Clash?

Bazmeg! Legyen a Clash, mert egyrészt az egyik kedvenc zenekarom, másrészt bármilyen műfajban alkottak, az mindenképp működött, a Strummer-Jones páros pedig ott van a legnagyobb zeneszerző párosok között, vagy mi. De a Ramoneshoz is írhatnék legalább ennyire, vagy még királyabb dolgokat is, például azt, hogy ők a Ramones, szóval ez egy elég köcsög kérdés.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Jimi Hendrix vagy Brian Jones?

Természetesen Link Wray!

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Ingyenes letöltés!

Borító/Cover: Moroncsik Ádám, behance.net/adammoroncsik

Az itt meghallgatható és letölthető válogatás a magyar hálószoba-színtérnek az előző összegzés óta eltelt négy hónapját foglalja össze előadónként, projektenként egy-egy dallal. Sok magyarázatra nem szorul a dolog, szerintem tök jó az egész, és nem hinném, hogy perpill Magyarországon lenne még egy színtér, ami ilyen rövid idő alatt ilyen szórakoztató anyagot össze tudna hozni mostanában. Akit mégis lekötnek az emberi elme furfangos játékai, annak azért elmesélem, hogy ez miért szobazene, miért színtér és hogy miért forradalom.

Meghallgatom / Letöltöm

This is a compilation about the Hungarian bedroom music scene. It summarize the last four month what passed since the first compilation. I think the whole stuff is quite cool, and don’t think that exists a scene like this in Hungary which is able to do something similar like this material. The future is here.

Listen / Download

Szobazene

Ha nem is vádként, de gyakran elhangzott több ezen a válogatáson szereplő zenekarral kapcsolatban, hogy ez már nem is igazán szobazene. Én sose szerettem a szigorúan lehatárolt fogalmakat, így a szobazenét is inkább metaforikus értelemben szoktam elgondolni. Ahogy az underground alatt sem feltétlenül a csatornában, a patkányok közt próbáló zenekarokat értettük, úgy a szobazene is inkább egy attitűd, mintsem helyhez kötöttség. Én úgy érzem, hogy a magát a mainstreammel szemben meghatározó underground szemléletmód létjogosultsága az internet elterjedésével megszűnt, hiszen a web2 elviekben mindenkinek ugyanannyi lehetőséget biztosít – de annyit mindenképpen, hogy megtalálja a maga közönségét. Míg az underground egy hátrányos szituáció volt (amiből persze lehetett előnyt is kihozni), addig a szobazene egy lehetőség egy a mainstreammel párhuzamos surranó pályára. Számomra a szobazene azt jelenti, hogy köszönhetően a technikának, azt csinálok, amit akarok, és hogy ezt könnyen el tudom juttatni azoknak, akiket ez esetlegesen érdekel. És azt, hogy a lustaság az egyetlen akadály.

Színtér

Ha meghallgatjátok ezt a 27 dalt, akkor nyilvánvaló, hogy nem beszélhetünk egységes műfaji színtérről. Ha azonban eltekintünk a műfaji változatosságtól, akkor azt látjuk, hogy mégis vannak a színterekre jellemző vonások. Nálam okosabb emberek szerint ugyanis a színtereknek nem is annyira a tematikus egyezés az alapjuk, hanem az egyes résztvevő közti kapcsolat. És ez, már akkor is látszik, ha ránézünk erre a válogatásra: a jazzes morningdeer és az ambientes Éjféli szobadiszkó dolgoz fel pszichedelikus Piresian Beach dalt, egy shoegaze-es Zombie Girlfriend-dalból a Sleeping Machine készít egy súlyos, drone-os remixet, a fuzzkirály Nohopekids pedig a szintimágus Route 8-tel készít Joy Div-es témából mocskos spacerockba kiforduló dalt. De említhetnénk olyan elsőre valószínűtlennek tűnő eseményeket is, amikor egymás után lépett fel a Halál Judit, a Mayberian Sanskülotts és a Harcsa Veronikával is együtt zenélő morningdeer. Nyilván nem minden egyes zenekar és projekt kapcsolódik így egymáshoz, de ez más színterek esetén is így van.

Forradalom

Egyértelmű, hogy a magyar hálószoba pop színtér nem zenei forradalom, hanem csak egy technikai forradalomnak a következménye. A forradalom ez esetben az, hogy a web2-vel és a zeneszerkesztő programokkal mindenki megkapta a lehetőséget, hogy megcsinálhassa a maga zenéjét; az pedig csak másodlagos innen nézve, hogy összejött Magyarországon néhány szimpatikus és tehetséges ember, akik szeretnének élni ezzel a lehetőséggel – mivel a semmihez képest a lehetőség sokkal nagyobb előrelépés, mint a lehetőséghez képest a forradalom. A jövő itt van!

Az egy énekes-gitáros lányt és egy szólógitáros fiút takaró, különös nevű Mayberian Sanskülotts az idei szobazene-forradalom talán a legkevésbé forradalmi zenekara a klasszikus értelemben, viszont talán a legautentikusabb is egyben. Az Aloneinkápmegyer nem csak a négy fal között készült, hanem úgy is működik a legjobban a maga privát forradalma, ha a négy fal közé bújunk vele.

A teljes lemez meghallgatható és letölthető:
http://mayberian.bandcamp.com/album/aloneink-pmegyer-demo

A Mayberian Sanskülotts lényege könnyen megfogható. Először itt van az énekes-gitáros lány, akinek népdalokat idéző, néha már-már balladába hajló, szomorkás dalai önmagukban is megállnák a helyüket. Ehhez jön a gitáros fiú szuper kísérete, ami hol körvonalazza a dalok feszültségét (38), hol a népdaljelleget hangsúlyozza (Egy meséből születtünk), hol a Dirty Beachest idéző poszt-rockabilly fele tolja el (Csillagok, lámpafény), máskor meg szörfös hatású visszhangokkal teszi valószínűtlenné az amúgy is felmérhetetlen távolságokat (Utoljára). Mindezt a hangmérnök jótékony távolléte fonja össze valami esetlen egységgé. A 14 számos, alig félórás anyag megjelölése ugyan „demó”, a duó azonban olyan jól kihasználja a stúdió hiányát, vagy olyan jól nem vesz róla tudomást, hogy a lassan sodródó, a felvevő gomb kattanásaival elválasztott dalok a hiányt többletté fordítják át, mint ahogy a sokszor az egyedüllétről szóló dalok is társsá válnak idővel. Ez az őszinte és bénácska hangzás akár még a Beach House első lemezének homályos, omladozó billegését is eszünkbe juttathatja, annyi különbséggel, hogy a panelházak ablakából csak lehunyt szemmel látszik a tenger. Így vagy úgy, az Aloneinkápmegyer nem demó, ez a megjelölés csak egy játékosan szerény gesztus; hanem az év egyik legjobb magyar lemeze.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

A júniusi értesítőben ugyan túlsúlyban vannak a New York-i zenekarok, ez mégse jelenti azt, hogy majdnem ugyanolyanok lennének, hiszen csak köztük van csilingelő indie pop, monumentális, de beforduló avantgarde rock, örökvagány hip-hop és még duplán szentségtörő black metál is!

Black Lips: Arabia Mountain (Vice, 2011)

Mi ez? A világ egyik legjobb koncertzenekarának a hatodik lemeze. Ami egyben visszatérés is a maguk otthonosabb világába a legutóbbi eklektikusnak szánt, de inkább széteső előző lemez után.

Miért jó ez? Amellett, hogy Mark Ronson producer visszaterelgette őket a saját terepükre, a piszkos garázsrockhoz, a popérzékenységet se hagyta elveszni. Így ismét sikerült hozni a befutást meghozó Good Bad Not Evil szintjét. Tökéletes bulilemez.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Liturgy: Aesthethica (Thrill Jockey, 2011)

Mi ez? Egy brooklyn-i black metál zenekar, ami a Youtube-videóik dislike-jai alapján rendesen kiverhették a biztosítékot a műfaj rajongóinál.

Miért jó? Azon túl, hogy egyesek szemében szentségtörés, hogy jóképű New York-i srácok játszanak ilyen zenét, még jó is. A black metál epikusságát tök jól tolják el posztrockos monumentalitás felé, ráadásul a visító ének is egész jól belefonódik a zenei szövetbe.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Beastie Boys: Hot Sauce Committee Part Two (Capitol, 2011)

Mi ez? Eminem mellett a világ legismertebb fehér rapprodukciója, akik az amerikai hardcore punk leáldozása után nyergeltek át a hiphopra és első lemezük rögtön a nyolcvanas évek legjobban fogyó rap-lemeze lett.

Miért jó? Ahogy a Make Some Noise klipje is mutatja, a zenekar még mindig ugyanolyan cool, mint 25 éve. Persze ma már nem tűnik olyan forradalminak a zenekar, de aki szerette őket, az most se fog csalódni.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Psychic Paramount: II. (No Quarter Records, 2011)

Mi ez? Egy öntörvényű, kompromisszummentes, instrumentális avantgarde rock-trió.

Miért jó ez? A zenekar első össze-visszasága ellenére zseniális lemeze után, most egy egységes, krautrock és posztrock fele eltolódó lemezt készített, ami elsőre lényegesen szürkébbnek tűnik a 2005-ös elődjénél, de türelem rózsát terem alapon, hallgatásonként tár fel új rétegeket a zenekar második lemeze.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Moritz Von Oswald Trio: Horizontal Structures (Honest Jon’s Records, 2011)

Mi ez? A berlini dubos minimal techno atyjának Mauriziónak két másik techno-mágussal közös jazzes, improvizatív projectje.

Miért jó? A trió erre a lemezére kibővült egy gitárossal és egy basszusgitárossal, így a 4/4-es, lassan lüktető ütemek között már a minimál technón némiképp túlmutató, organikusabb zenei világ tárul fel.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Hunx And His Punx: Too Young To Be In Love (Hardly Art, 2011)

Mi ez? Egy nárcisztikus retrózenekar Kaliforniából, ami a hatvanas évek garázsrockját és csajpopját ötvözi.

Miért jó? Annak ellenére, hogy ezt a receptet már csomóan ellőtték, még mindig tök jól működik, ha a dalok rendben vannak. És itt ez a helyzet. Kevésbé ötletes, mint a Black Lips-lemez, de talán még annál is slágeresebb.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Austra: Feel It Break (Domino, Neon Music, 2011)

Mi ez? Egy torontói szintipop-trió első lemeze.

Miért jó? A Zola Jesushoz hasonló borús szintipopot játszák gazdagabb hangszereléssel és képzett énekesnővel.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

K Flay: I Stopped Caring In ’96 (szerzői, 2011)

Mi ez? Egy angol énekes-rapper lány hangminta alapú dalait összegyűjtő válogatás.

Miért jó? K Flay ismert dalok (Black Eyed Peas, XX) motívumaiból csinál önállóan is jól működő, közben az eredetire is végig visszagondoló fiatalos popdalokat. Innen letölthető.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Cults: Cults (2011)

Mi ez? Egy eléggé felkapott fiú-lány indie pop duó Manhattanből csilingelő popdalokkal.

Miért jó ez? Mert a jó popdalok örökké jók.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Frank Ocean: Nostalgia, Ultra (Def Jam, 2011)

Mi ez? Az Odd Futere kollektíva R&B énekese.

Miért jó ez? Bár Tyler agresszív, nihilista Goblinje sokkal inkább olyan lemez, amiről beszélni lehet, de Frank Ocean érzelmesen kiábrándult, a Weeknddel párhuzamba állítható új R&B-je lényegesen jobb hallgatnivaló hosszútávon.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Képzeljük el, hogy mi lett volna, ha a Kispál és a Borz 5-6 éve fittyet hányva a doboskérdésre, a Csillag és Fecske című dal nyomán általánosan dobgépet kezdett volna használni, ezzel párhuzamosan Lovasi kocsijába pedig beragadt volna a Clash Sandinistája, kihozva a Kossuth-díjas művészből, a benne fészkelődő forradalmárt, és példaképévé téve Paul Simonont. A Magyar csakra ennél részben többet, részben kevesebbet valósít meg első lemezén; de ami a legfontosabb, felmutat egy lehetséges irányt, amerre folytatható a magyar alternatív hagyomány.

A Kispál és a Borz feloszláshoz vezető dilemmája egyben az egész színtér dilemmája volt, így – ha kimondatlanul is – a zenekar feloszlását a tág értelemben vett pécsi szál berekesztéseként lehetett érteni. A 30Y és a Kaukázus zenekarok ugyan elég népszerűek (voltak), de valljuk be, azt elég nehéz elképzelni, hogy ezek inspirációjából valami rettentően újszerű kipattanjon a későbbiekben. Ennek megfelelően az utóbbi évek magyar pop-rock fejleményeit inkább a nyugathoz való felzárkózgatás jelentette, mintsem a magyar ún. alternatív hagyományok újragondolása. És itt jön be a történetbe a Magyar Csakra zenekar. A project mögött álló Kishell és Jimlemon mindketten éppen a stagnáló magyar alter felől jöttek, de az utolsó lökést már Bede Márton definitív szobazenés írása adta meg nekik, amelyik épp arról értekezik, hogy végre olyan zenék vannak Magyarországon, amelyek már vállalható távolságról követik a nyugati trendeket. A Magyar csakra igazából a magyar könnyűzenei hagyományon belül talált egy olyan pozíciót, ami a maga módján követi az említett nyugati trendet, ugyanakkor független is tőle. Ha nagyon meg akarjuk csavarni, akkor az indie indie-jéről beszélünk.

A Magyar Csakra lényege Kishell és Jimlemon közti – Cseh-Bereményi párost idéző – viszonyban található. Jimlemon a zeneszerző és előadó, Kishell pedig a szövegekért és koncepcióért felel. Ebben a felállásban egyszerre van benne a szobazenék egyszemélyes alapszituja és annak a lehetősége, hogy mindez egy egységes koncepcióba ágyazódjon – és ez az a többlet a Kispálhoz mérten, amit a bevezetőben pedzegettem. A fenti történethez hasonlóan elég valószínűtlen, de megtörtént: ez a két fiatalember, a próbateremből a hálószobába visszavonulva a kispáli formulát dobgépalapra helyezte, összekeverte dubbal, elektronikával és készítettek egy olyan konceptlemezt, ami egyszerre idézi Cseh Tamás dalainak személyességét, valamint Lovasi látomásos költészetét is; mindezt úgy, hogy szövegeikben – hogy tényleg átöleljék az országot – a ’80-as évek debreceni undergroundjának hatása is ott mozog.

A Csakra magyar egy okosan ezoterikus lemez lett, valamiféle személyes mitológiával, amiben egymás mellé kerülnek röpke pillanatok a hegyvonulatok évezredes emlékezetével, és az aktuális események a lét kérdéseivel. Ezekre talán a legjobb példa a Magánélet című – Rónai András által központiként értelmezett – dal, amelyben a szó szoros értelemben vett magánélet csak negatív értelemben van jelen, („a világot nézd, amerre tart”) mégis illeszkedik a lemez koncepciójába, mint magánéleti téma. A lemez dalszövegei ugyanis az elejétől a vége felé tartva egyszerre mutatnak valamiféle beszűkülést és tartanak egyfajta általánosság felé is. Aztán a két irány hol viccesen ér össze (Szobafilozófia), hol súlyosabban súrlódnak (Magánélet). Az is tök jó a lemezen, hogy a dubot se csak ilyen hamis díszként, páváskodásból használják, hanem, mintha a lemez esetenként apokaliptikus hangulatából adódóan lennének szükségszerűek a lépegetős, fenyegető basszusok. A kedvencemben, a  Megmondóember című dalban is egész különös hangulatot ad a lüktető dob mellett poroszkáló vastag basszustéma. Habár Kispál-dalokhoz mérhető slágerek nincsenek a lemezen, azért jó néhány megjegyezhető dallam van rajta, csomó szellemes zenei megoldással feldobva. Az például zseniális, ahogy a Megmondóember a felénél kvázi techno alappal indul újra. Végül, ami a legfontosabb, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány keresett rímpárt hallottam a lemez egy órája alatt. Ez utóbbi azért hatalmas dolog, mert a magyar alternatívnak zenekarok általában nagy megfejtésekben gondolkodva dalszövegek terén, hatalmas bénázásokba szoktak belecsúszni.

A Magyar Csakra első lemezével ha nem is fogja megváltani a magyar alternatív zenét, de azt mindenféleképpen bebizonyították (számomra), hogy a nyugaton kitaposott ösvény mellett mindig lehet találni egy alternatív csapást – ami hogy jobb vagy rosszabb, könnyebb vagy nehezebb út, ki-ki döntse el magának:

http://magyarcsakra.bandcamp.com/album/csakra-magyar

A „Világvevő”-t a popnautilus-blog egyetlen állandó, havi rendszerességű rovatának szánom. Két célja lenne ennek a rovatnak: biztosítana valamiféle egységet és ritmust a blognak, valamint gyors és informatív ismertetést nyújtana 10-10 olyan lemezről, amiket én jónak, fontosnak vagy csak simán érdekesnek tartok. Jöjjön is rögtön az első tíz lemez!

Panda Bear: Tomboy (Paw Tracks, 2011)

Mi ez? Az előző évtized egyik legfontosabb zenekara, a technót, folkot, dubot és még csomó mindent közös nevezőre hozó Animal Collective egyik alaptagjának, Noah Lennoxnak a negyedik sorlemeze.

Miért jó? A Tomboy a 2007-es, szakmai sikert jelentő Person Pitch párdarabjaként is értelmezhető: a burjánzó hangminta kollázsok helyett most konvencionálisabb szerkezetű, egymástól karakteresen elkülönülő dalokat kapunk. A Person Pitch felhőtlen optimalizmusát pedig valamiféle életigenlő melankólia váltja fel. Hiába azonban a puritánabb, borús hangszerelés, Lennox liturgikus hatású énekével a remény kerekedik felül, ahogy a jó szörfös a hullámokkal szemben.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Dirty Beaches: Badlands (Zoo Music, 2011)

Mi ez? Egy tajvani-kanadai dalszerző-énekes játszik lebontott rockabilly- és valami folk-utáni dalokat sok hangmintával.

Miért jó? A széttorzított rockabillys témák egy idő után ugyan unalmassá válnak, de a lassabb dalok kitartóan bizonyítják Alex Zhang Hungtai zsenialitását.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Dávila 666: Tan Bajo (In The Red, 2011)

Mi ez? Egy általában hattagú Puerto Ricó-i garázsrock-zenekar, a Phil Spector-féle csajcsapatok dallamvilágával.

Miért jó? A Dávila 666 a szuperfogós dallamaival az ördög legjobb promótere. Egyszerre viccesek és elragadóak játékos bigottságukkal.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

The Strokes: Angles (RCA, 2011)

Mi ez? Öt New York-i aranyifjú visszatérő lemeze, akik egyes vélemények szerint a 2001-es Is This It?-tel az épp haldokló rockzenét mentették meg.

Miért jó? A Strokes igazából soha nem volt az a megmentős, bármire is odafigyelő zenekar. Julian Casablancasék közege inkább Bret Easton Ellis regénytereivel áll rokonságban. Az Angles ugyan egy sokszínű változatos lemez lett, de meg csak azt erősíti, amit eddig is tudtunk, hogy a Strokes a beleszarós, lezser rock and rollban a legjobb.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

The Weeknd:

Mi ez? Az évtized eddigi legérdekesebb dolgai a soulban és az R&B-ben történtek. A torontói Abel Tesfaye projektje is ebbe az újító vonalba sorolható.

Miért jó? Az előző évtized mindent kiforgató játékos ironizálása után valahogy igény lett az őszintéségre. Erre pedig az imént említett, lélekből eredeztetett műfajok tűntek a legjobb terepnek a kísérletezésre.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Cass McCombs: The Wit’s End (Domino Records, 2011)

Mi ez? Egy tíz éve a pályán lévő singer-songwriter ötödik lemeze.

Miért jó? Ezek a fajta folkos előadók esetében nagyjából két dolog lehetséges: vagy dög unalmasak, vagy a végletekig lenyűgözőek. Ez a nagy távolságnak tűnő leheletnyi plusz McCombs esetében szerintem, – és ha ez kevés, John Peel szerint is – megvan.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Steffi: Yours & Mine (Ostgut Ton, 2011)

Mi ez? Egy holland származású techno-producer lány első lemeze.

Miért jó? Az amúgy szűknek tűnő keretek közt mozgó technóhoz Steffi olyan finoman – mondhatjuk nyugodtan, nőiesen – nyúl hozzá, hogy elsőre olybá tűnhet, mintha ugyanolyan kalapálás lenne, mint a többi ilyen – persze nem így van. Otthonos lemez.

Steffi: Moving Lips]

Baby Dee: Regifted Light (Drag City)

Mi ez? Egy hatvanhoz közeledő bohém, transzgender előadó ötödik lemeze, főszerepben egy zongora és persze Ő.

Miért jó? A korábban utcazenész és templomi orgonista különc előadó egy csodálatosan megszólaltatott Steinway D zongorával (még névrokonok is!) oldja fel a világ oppozícióit röpke fél órára. A lemez érdekessége, hogy Baby Dee clevelandi házában lett felvéve, úgy hogy minden szobára jutott egy két zenész, akik mindenféle hangszereikkel óvatosan körvonalazták a zongorával felrajzolt íveket. Hangulatos képek ITT.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Battles: Gloss Drop (Warp Records, 2011)

Mi ez? Egy kísérleti matekrock-zenekar második lemeze.

Miért jó ez? Bár dalaikat csak bonyolult, legtöbbek számára bonyolult képletekkel lehetne leírni, a Battles azért a játékosságot se veti el. Jó példa erre aktuális kislemezük, a vicces Ice Cream, amit az emberi hangokra alapozott minimál elektronikában utazó Matias Aguayóval együtt készítettek el.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

Odd Future-lemezek

Mi ez? Az Odd Future hiphop-kollektíva idén is több lemezzel jelentkezik, amelyek közül első blikkre a vezér, Tyler, The Creator Goblin című lemeze tűnik különösen érdekesnek.

Miért jó? Az Odd Future-ös srácok véres kreténsége még a Weeknd érzelmes dalainál is őszintébb gesztusnak tűnik. A feltehetően meg nem ideologizált horror-mániájuk pedig a mostanában egyre terjedő szerepjátékos, már-már utó-ironikus vonalba is passzolhatna. Lemezek ITT érhetőek el, ITT pedig egy remek cikk olvasható a kollektíváról.

Tyler, The Creator & Hodgy Beats: Sandwiches

(Művészet Auschwitz után)

Jean Baudrillard, posztmodern gondolkodó egy 1975-ben írt könnyed hangvételű, de súlyos témájú tanulmányában, aminek a Szimulákrum elsőbbsége címet adta, a platóni idea és látszat relációját fordítja meg, azt állítva, hogy nincsen se objektivitás, se igazság, de még csak referencia sem, pusztán képekkel találkozunk, amelyek mögött semmilyen biztosra vehető igazság nincs; mindössze a kép állít egy lehetőséget. Baudrillard rendre a hétköznapi életből vett, sokszor demagóg, és csak az amerikai társadalomra igaz példáit teszi általános érvényűvé. Ilyen például az az eset, amikor az orvostudomány csődjének nevezi azt a szituációt, amikor az orvos besorozásnál a külső tünetek alapján nem tudja objektíven megítélni, hogy a besorozás előtt álló embernek valóban van valami deficite vagy sem, így az egyértelműen szimulálókat is felmenti; azzal mentve a saját maga döntésképtelenségét, hogy aki ilyen színjátékra képes, az semmiképpen sem lehet alkalmas katonának. Baudrillard ebben a tanulmányában igazából nem jut túl azon, hogy Orwell 1984-ének ad egy erős posztstrukturalista/dekonstruktív olvasatot, kibontva egy olyan mára banálissá lett világképet, ami szerint egy utópisztikus-jellegű totális fikcióban élünk, és a Disneylandtől kezdve a politikai diskurzusig minden arról szól, hogy a hatalmon lévők eltitkolják a nagy semmit, a világ értelmetlenségét az emberek elől.

Baudrillard az értekezés egy másik, kicsit finomabban artikulált vonulatában a megfigyelői paradoxon gondolatát radikalizálja, mondván, amit megfigyelünk, értelmezünk, azt egyben fel is számoljuk, egyik példaként a valóság-show-k egyik ősképének számító műsort a Loud-családot említi. Ennek a tévéshow-nak az volt a célja, hogy „úgy figyeljék meg a család életét, mintha nem is figyelnék őket” – a hét hónapos kameratűz azonban így is betöltve rendeltetését, szétbomlasztotta a családot. Úgy tűnik nekem, hogy Baudrillard se tudott kikeveredni abból, amiről beszél, és mindent csak mestereinek, Derridának, Lacannak meg tudom is én kinek az elméleti szűrőjével képes látni a világot, és bármennyire tagadja a valóság létét, valójában szüksége van rá kiindulópontként, miként arra az implicit feltevésre is, hogy a valóság egybeesik az igazsággal és a jóval, amit aztán majd a gonosz értelem öntudatlanul szétzilálhat.

De nem így a Való Világ 4. sorozatának a készítői, akik totálisan szembementek a Loud-család művészet-filozófiájával. Már rég nem számít, hogy szimpatikus, esetleg az elavuló értelemben vett tehetséges emberek, tudomisén valóságos értékek legyenek a képernyőn, amire a magyar valóságshow-k korábbi szériáiban azért még figyelgettek. Eddig még, ugye, az volt az érdem, ha valaki végig önmagát adta, most a nemrég kiesett Szandikának egy érve van, ha betalálják éppen, méghozzá az, hogy ő legalább csinálta a showt. Emellett már igazából az se számít, hogy a verseny tisztaságának a látszatát fenntartsák, mindössze egy nyíltan vállalt cél van: a nézettség. Ennek az érdekében mozog az egész diskurzus, ami azt eredményezi, hogy a show korlátai, úgymond kirojtozódnak, és az is a részévé válik, hogy akkor most előre meg van írva a forgatókönyv, vagy sem, lényeg, hogy megmaradjon a folyamatos figyelem, és a Való Világ legyen a beszédtéma. Tőke és vágy – mint Baudrillard is idézi Lacant, aki úgy vélte, – vagy talán csak úgy volt hangzatos – hogy a tőke élvez minket. Szerintem a Való Világ producerei csak legyintenének erre, hogy óh, nem pontosan így van ám ez. Ők épp azt keresik, amivel a lehető legtöbb magyar embert le lehet ültetni a tévé elé, és nem elbutítani, hiszen gyakorlatilag nyíltan vállalják, hogy egy tök jól kitalált show az egész – a néző kezébe nyomva magát a reflexiót is.  A villában azt a világot akarják megteremteni, ami leginkább egybe esik a nézők vágyaival, azt a szégyellni való örömöt, amit ennek a sivár valóság a megfigyelése okoz. És most úgy tűnik, hogy sikerült egy végletekig üres társaságot összehozniuk, amit még a kamera se tud fikcióvá silányítani. A Való Világ az eddig takargatott semmit, a szellemi halálösztönt mutatja fel valóságként, referenciaként, végső objektivitásként.

Összeválogattuk a legfrissebb tavaszi hangulatú dalok közül a legszuperebbeket, hogy rajtunk ne lehessen számon kérni a tavasz késlekedését. Hallgassátok őket sarkig tárt ablakokkal és meglesz az eredménye!

#1 Destroyer: Chinatown

A kanadai Destroyer kilencedik lemezét valakik dicsérik, mások szerint unalmas, maradjunk annyiban, hogy nyugis és szép, mint egy tavaszi vasárnap-délután fúvósokkal a ligetben.

#2 Black Lips: Get Out Get In

http://www.culturebully.com/black-lips-bruise-cruise-video

A Black Lips úgy tűnik, egyre inkább távolodik a saját terepet jelentő garázs rocktól. Már az előző poposobb lemezük sem volt túl jó, és ettől a hamarosan megjelenőtől se lehet többet várni, mint két-három olyan dúdolható slágert, mint ez.

#3 Armistice: Mission Bells

Ismét egy kanadai zenekar, fiú-lány duettel, fúvósokkal, vattafelhő-könnyű dallamokkal. Ezen sincs sok minden magyaráznivaló. Esetleg annyi, hogy az idei ötszámos EP-jük is szuper.

#4 PJ Harvey: Last Living Rose

PJ Harvey az évek során már eljátszotta a hisztis feministát, a szajhát, a cigánylányt, a nagyvilági nőt, legutóbbi lemezének borítója pedig olyan volt, mintha a Száz év magányhoz készült volna illusztrációnak. Idei lemezén egy némiképp meglepő toposz-szerepben, a hátországok aggódó asszonyaként tért vissza egy rendkívül sokrétű lemezzel.

#5 Frankie And The Heartstrings: Tender

A zenekar Hunger című debütlemezén felidézi az angol indie legjobb és leggázosabb pillanatait is. Úgy tűnik, minél lazábbra veszik annál jobbak.

#6 Deerhoof: Super Duper Rescue Heads

Játékosan absztrakt popzene, fogós refrének helyett apró trükkökkel.

#7 Hercules And Love Affair: My House

Sajnos a formáció új lemezének érdekessége kimerült a kilencvenes évekre kacsingató felvezető kislemezben. Ez viszont teljesen rendben van.

#8 Smith Westerns: Dance Away

A tökátlagos garázs-zenekarként induló Smith Westerns idei lemezén a Beatles korai popja és a glam felől indulva készített el egy majdnem tökéletes lemezt, a Dye It Blonde-ot. Ha ehhez a dalhoz nem késztenek klipet, akkor teljesen hülyék. Év slágere lehetne.

#9 The Kills: Satellite

Egy szám alapján úgy tűnik a Kills megpróbál visszafordulni az első lemezének piszkos minimal-bluesához – úgy, hogy közben nem elhagyva az előző lemez popos dallamait.

#10 Lykke Li: I Follow Rivers

Lykke új lemeze a legjobb soundtrack a szomorúbb tavaszi napokra, de nyárra is szuper lesz, amikor a negyven fokban a friss tavaszt sírjuk majd vissza. Univerzális melankólia. Habár ez a klip tele van hóval, azért alatta már mocorognak a virágmagok – de úgy, mintha tudnák, hogy egyszer majd elnyílnak.

2011 február 14-én, egy hétfői délelőtt, kissé jelképesen az Arcade Fire Grammy-díja után jelentette be A Világ Legjobb Zenekarának is kinevezett Radiohead, hogy szombaton jelenik meg digitális formátumban az új lemeze, a King Of Limbs, aztán egy hirtelen huszárvágással pénteken publikálták a Lotus Flower videóját, majd rögtön utána a lemezt is.

Úgy tűnik, mintha a Radiohead egy teljesen külön univerzumban mozogna, mint a többi zenekar. Első lemezükkel, a kicsit esetlen, 1993-as Publo Honeyval még hozzá lehetett őket csapni a grunge-hullámhoz, a korszakos jelentőségű, a brit-pop idején megjelent OK Computerrel, és az azt követő 2001-es Kid A-val azonban már jó pár évvel a koruk előtt jártak. Azóta általában úgy van, hogy történnek a zenevilág dolgai, a Radiohead meg néha előáll egy olyan lemezzel, amit – lévén annyira távol vannak a korszellemtől bizonyos értelemben, hogy – csak magukhoz viszonyítva lehet értékelni.

Az Arcade Fire Grammy-díja tulajdonképpen egy régóta készülődő folyamat betetőzése. Az internet térhódításával az előző évtized elejétől kezdve egyre nagyobb publicitást kaptak azok a zenekarok, amelyek korábban megmaradtak a maguk világában szöszmötölő zenebuzik titkos kedvenceinek. A Radiohead azonban – korát megelőzve – nagyszínpados zenekarrá tudott válni és maradni úgy, hogy közben felszámolta a gitárzene addig elég világosnak tűnő határait és a szó valódi értelmében voltak kísérletező, „experimentális” zenekar. Persze, egy idő után, már nem is a zenéjük lett fontos, hanem az, hogy ők a Radiohead, és a koncertjükre váltott jeggyel az ember egyfajta státusz-szimbolumot is felmutatott.

Ez szép lassan kiváltott egyfajta távolságtartást néhányakból velük szemben, közben pedig a Radiohead két utóbbi lemeze, a Hail To The Thief és az In Rainbows is egy a hangját megtaláló, konzervatívizálódó zenekart mutattak. A legfontosabb tettük ebből az időből már az volt – belátva, hogy a lemeziparnak tömören szólva annyi – hogy elsők közt adták ki úgy a lemezüket, hogy a hallgató annyit fizetett érte, amennyit jónak látott. Új lemezükkel, a King Of Limbsszal ugyanezt játszották el, miközben arról panaszkodnak sokan, hogy ezzel a zenekar kigolyózta a kritikát, hiszen a lemez úgy jut el a hallgatókhoz, hogy nem tudnak utána olvasni, támpontokat keresni hozzá – úgyszólván egyfajta metazenekarként, az internet segítségével megadják neki a lehetőséget, az ítélkezés szabadságát, hogy maga döntse el, lájkolja-e, vagy sem a King Of Limbset.

Néhány fórumba beleolvasva azt tapasztaltam, hogy a legtöbben nem tudnak mit kezdeni a lemezzel, és csak tautológiákig jutnak, pedig annak ellenére, hogy a korszellemhez igazítva mindössze 8 dalt tartalmaz a King Of Limbs, rendkívül sokrétű anyag, és egyes dalokon belül annyi ötletet lehet találni, amiből egy másik teljes lemezt is ki lehetne bontani. A King Of Limbsnek stílszerűen nem lehet kritikája, csak jelezni lehet, hogy megjelent és hogy valahol a jövőben majd úgy kell zenét hallgatni, hogy nem lesznek támpontok és talán a mai értelemben zene se.

Tipológiai áthelyeződések a popzene határvidékén

Az internet elterjedésével tulajdonképpen megszűnt az undergroundnak mint olyannak létjogosultságot adó mediális kirekesztés. Ma már mindenkinek rendelkezésére áll a médium, és elméletileg mindenki eljuttathatja a produkcióját a közönségének. Hívószóként ugyan még forgalomban van az underground kifejezés, ami látszólag valami olyat ígér, ami eltér a közízléstől, miközben általában olyan dolgokat takar, amit a nagytöbbség már réges-régen elfogadott. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy egy olyan új zenekar, amelyik anno undergroundnak számított volna, most ugyanazokat az emberek éri el, mint korábban egy populáris, rádiók által játszott zenekar. Inkább arról van szó, hogy az internetnek köszönhetően a korábban elsősorban „nehezen emészthetőségüknek” köszönhetően perifériára szorult zenekarok számára megszűntek azok a határok, amelyek az egy kaptafára készült popdalok számára megmaradtak, hiszen azok a világ minden pontján ugyanolyanok. Tehát a mexikói popzenében semmi érdekes nem lehet egy magyar ember számára, leszámítva, persze, a nyelvi egzotikumot, viszont a gettó-techno már érdekesebb dolognak tűnik.

Ez a nagy béke – hogy a populáris produkciók (a Megasztárosoktól a PASO-ig) a saját országukban lesznek népszerűek, az újszerűbbek (az Animal Collectivetől egészen a magyar Piresian Beachig) pedig az internet világában érnek el kisebb-nagyobb sikereket – azért nem ilyen egyértelmű. Nincs az az elcseszett generáció, amelyiknek ne lenne igénye arra, hogy megcsinálja a maga kultúráját, vagy legalább részese legyen valaminek, ami a szüleik idejében, vagy a korábbi generációk számára még nem volt meg. Mivel anno az underground – durván leegyszerűsítve – az igényesebb, okosabb zenét képviselte az agyatlan, gagyi poppal szemben, így az azzal való szembefordulásnak szükségszerűen valami látványos defekttel kellett fellépnie, hogy elkülönítse, és ez által definiálja magát. (Nem tudom eléggé hangsúlyozni az itt használt kategóriák absztraktságát. Míg az Európa Kiadó nagyjából megfelel az itt használt underground-fogalomnak, addig az ugyanabból az időből származó Trabant – ebben a szempontrendszerben – éppen az Európa Kiadó profizmusára adott ellenreakció.)

Szerencsére, még nem volt olyan generáció, amelyik kollektíve belátta volna, valamennyi kulturális forradalom végső soron mediális forradalom. Ahhoz, hogy szobazenékről beszélhessük, ahogy EZ AZ ÖSSZEÁLLÍTÁS is teszi, szükség volt egyrészt az internetre, másrészt pedig azokra a zeneszerkesztő programokra, amivel simán ki lehet kerülni a zenekar-alapítással járó hercehurcákat, valamint összeegyeztetni a sokszor ezer fele húzó tagok elképzeléseit. És itt, amikor egy embernek kell kitalálni valamennyi hangszernek a témáját, itt jön jól a szükséges deficit, az amatőrség bája, ami végső soron a szobazene válasza az R33- és a Gödör vonzáskörzetébe tartozó, anakronisztikusan magát undergroundnak definiáló, általában dögunalmas szcénának. (Kivétel itt is van!) Ráadásul ennek a fajta bensőséges amatőrségnek remek háttér a világháló csevegős-kukkolós falu-jellege. Back to the roots!

Pristina!: Hangman Game EP (2010)

(a címre kattintva meghallgatható, letölthető a lemez)

A fent is linkelt, Magyar nemzeti szobazenék elnevezésű összeállításból nekem a Pristina! nevű produkció volt a kedvencem, amiről a honlapján még az se derül ki, hogy egyedül csinálja valaki, vagy ketten vannak, esetleg hárman, mindenesetre, teljesen hihető lenne, ha egy valaki állna a dolog mögött. Én is ezzel az előfeltételezéssel hallgatom (már napok óta). A Hangman Game remekül reprezentálja a hálószobazenék esztétikáját. Valószínűleg csak a gitár és az ének vannak élőben feljátszva, és ezek is sokszor effektezettek; a basszusgitár valószínűleg, a dob pedig tutira gépről jön. A szerzői intenció szerint minialbum hét dalából négy számít teljes értékű dalnak, emellett van kettő akusztikus verzió, valamint egy „demo”, a Társulások, ami a lemez egyetlen magyar nyelvű dala. A lemez esetlen gitárpopját két dolog dobja fel. Az egyik a hamiskás, de érzelmességével néha PH Harvey-t idéző ének, ami legjobban a harmadik számban, a Vehicle-ben jön ki, ahol úgy van visszhangosítva, mintha ketten énekelnének – néhány cherry után. A másik pedig az elsőre szerencsétlennek tűnő dobprogram-választás. Nem tudom, milyen program ez, lehet, inkább tánczenékhez való, itt mégis tök jól jön ki. Így nekem kicsit a Maps-et és az XX-et idézi, a lemezt záró Társulások shoegaze-dance-éről pedig a My Bloody Valentine Soonja ugrott be.

Hallgassátok meg, háborodjatok fel, hogy ilyet ti is tudtok, és bizonyítsátok be, hogy tényleg! Nem tudom, aktuális e valakinek, de ha hinni lehet a Pristina! bandcamp-oldalának, akkor ferbuár 7-én, a New York-i Lit Lounge-ban meg lehet nézni, hogy ki, vagy kik állnak a dolog mögött. Kérdés?